Egy kaland kezdete

Kedves Naplóm!

Azt sem tudom, hol kezdhetnék most neked mesélni. Annyi minden történt, mióta elhagytam szülőföldem. Régen volt, s azóta sem tudom, visszatérek-e valaha. Visszatérhetek én egyáltalán? Elélhetek addig? Mindig azt hittem, hogy a küldetés, melyre kijelöltek, kitölt majd minden űrt létemben, s nem lesz érdekem valami másra is vágyni. S mégis úgy érzem, a szívem elárult. Miért kellett nekünk akkor és ott találkoznunk? Miért segített nekem? Miért mentette meg az életem? S nem is csak akkor, hiszen hányszor szegeztek kardot torkomnak, s mégis itt vagyok. Felesküdtem egykoron, hogy teljes szívvel szolgálom majd Úrnőmet, s most a lelkem kétfelé húz. Merre menjek tovább? Hova tart az út, melyre most léptem rá? Talán megtalálom a választ, ha magam előtt látok minden kis részletet. De ha mégsem, talán majd valaki másnak intő példaként szolgál mindaz, melyet e könyv őrizni fog.

Emlékszem még az első pillanatra. Akkor én fogtam őrá kardot. Lopott. Az Úrnőmtől. Emlékszem kedves arcára, fel sem fogta, mekkora bajban van. Ártatlannak tűnt, holott tudtuk jól, hogy nem az. Hiszen szemében egy csirkefogó apró kis szikrája lobbant, mikor arról hazudott, hogy nem lopott el semmit. Ha egyedül vagyok, talán már akkor beleesek a hálójába. Bár akkor még nem tudtam, hogy ez így is, úgy is, és még hamarabb is, mint hinném, de meg fog történni. Akkor társa megvédte, nem esett baja és szabadon távozhatott. Sajnáltam volna elvágni a torkát, pedig lehet, hogy sok kínlódástól óvtam volna meg magam vele. Persze, az egész mit sem ért, hiszen még aznap újra felém sodorta az élet. Felkarolt, s megmentette az életem. Miért? Fogalmam sem volt akkor még. Talán neki sem, csak megtette. Jósága és csibészsége teszi ellenállhatatlanná azóta is.

-Nem lesz semmi baj, élni fogsz, meglásd!- súgta fülembe, mielőtt a világ egy időre elsötétült volna. Mikor magamhoz tértem, egy ágyon feküdtem, a kályha tüze világította meg a kicsi szobát. Nem volt ismerős a hely.

-Apa! Felébredt!- hallottam egy kisfiú hangját, majd lépteket, széklábcsikorgást.

-Őrző! Hál’ Istennek!- hajolt felém egy már ismerős arc. A megmentőm. Szemében megkönnyebbülést láttam. Nem is ismer, akkor miért érdekli, mi van velem? Gondoltam akkor. Bár sokszor eszembe jut még mégis a kérdés: Miért?!

-Engedj ide fiú, hadd lássam!- szólt egy rekedtes hang, majd egy érett, megviselt, mégis kedves arc hajolt fölém félrelökve a fiatalabbat- Fáj valahol Engír? Emlékszel, mi történt?

-Eunhyuk a nevem, és nem, nem fáj semmi, és igen, mindenre emlékszem.

-Honnan tudod, hogy mindenre emlékszel, hogy, ha valamire nem emlékszel, akkor nem emlékezhetsz, hogy nem emlékszel?

Miközben ezt kérdezte, felültem. A kisfiú teljesen értetlenül, a férfi csak egy felvont szemöldökkel tekintett a fiúra, s nekem is csak egy sóhajra tellett.

-Kifacsart módja ez egy kérdés feltételének, de lényegében… jó kérdés!- nézett rám a férfi.

-Időt kellett nyernem az Úrnőmnek, hogy elmenekülhessen, ez volt a parancs. Bár mágiaidézésre nem számítottam. Nem tudtam, hogy a helytartó katonái ilyen kifinomult technikákra is képesek.

-Nem rég van ez így. Illetve a helytartó sem rég van itt. A városban és a környéken ugyan látszatra béke van, de ez leginkább csak a megtorlástól való félelem miatt alakult ki, nem valódi béke. A méreg, amit használtak szerencsére nem volt olyan erős, így meg tudtalak menteni. Bár nyilván a kasztod is sokat segített a dolgon. Ezt a szerencsétlen flótást itt melletted már nem tudtam volna életben tartani.

-Nem vagyok benne biztos, hogy kár lett volna érte…- mondtam ki gondolkodás nélkül, mire a fiú villámokat szóró tekintettel pillantott rám, de nem szólt semmit.

Egyik pillanatról a másikra a kisfiú termett ott az ágyamon hatalmas szemeit rám meresztve.

-Még sosem láttam Engírt! Világos haj és sötét szem… Furcsa vagy!- majd azzal a lendülettel le is ugrott az ágyamról vissza a kályha előtti lócára.

-Szerintem jól nézel ki. Bár tény, hogy én is most látok először bárkit is a fajtádból…- közölte elmélkedve a fiatalabb.

-Egyszerre bókolsz és sértegetsz? Mennyi eszed is van neked?

-Szerintem több, mint neked! Én nem állok ki egy kisebb sereg ellen egyedül!

-Ha nem használtak volna mágiát, én nyertem volna!

-De hát te is mágus vagy, hiszen az Engírek mágusok! Akkor meg?!

-Módosítok: ha nem használtak volna mágikus mérget, akkor én nyertem volna!

-Nem hiheted mindig, hogy a csata majd úgy alakul, ahogy te felkészülsz rá!

-Ez igaz…- szólt közbe a férfi. Tudom, igaza van, de semmi okom nem volt feltételezni, hogy ilyen aljas ellenfelekkel hoz össze a sors itt. Krierin városában ennél rosszabbra is számíthattam volna, de itt nem.

-Mióta vannak a Shakan birodalom jól védett, régóta békében élő városában mágiaidézést használó helytartó őrök?!- vetettem oda kicsit meggondolatlanul.

-Gondolom ti is azért jöttetek, mert az Úrnőd érezte, hogy valami nincs rendben. Ez esetben már számíthattál volna a kemény ellenállásra. Abban viszont igazad van kedves Eunhyuk, hogy ez egykor nem így volt. De nem csak ebben a városban érezhető a változás kevésbé biztató szaga. A határ menti városokban egyre nagyobb a feszültség és a félelem szította csend. Csak idő kérdése, hogy a nép fellázadjon- a férfi hangja kifejezetten gondterheltnek tűnt. Igen, igaza van, az Úrnő pontosan tudta, hogy valami készül errefelé. Ezért jöttünk erre. Ezért kellett elmenekülnie. De ez most nem tartozik rájuk, akkor sem, ha ők is érzik. Nem mi leszünk az ok, hogy a nép fellázad. Egy pillanatra csend lett köztünk. Mondanom kellett valamit, lehetőleg elterelve a témát.

-Jut eszembe, neked nem volt egy társad is?- fordultam a megmentőmhöz.

-Donghae a nevem és de, volt. Vagyis még mindig van, csak épp nincs itt.

-Egyedül hagyott? Megint? Nem tanult még belőle? Gondolom nem velünk gyűlt meg először a bajod!

-A helytartó után eredt- szemlátomást ignorálta a többi kérdést…

-Egyedül?! Talán olyan nagy mágus volna?

-Nem, nem mágus. Csak kíváncsi lett.

-Azt hittem, te vagy az ostoba. Nos, nyilvánvalóan tévedtem!

-Ne merészelt ostobának hívni őt! Mellesleg, honnan tudod mire képes?! Ha jól rémlik, nem csikorgott még egymáson a kardotok!

-Mintha azokat a katonákat egy-két suhintással le lehetne győzni! Te pont láttad, mire képesek!

-Én azt láttam, hogy te milyen ügyetlenül nem tudtál kitérni a suhintásuk elől!

-Megnézném, te mit tennél adott esetben! Szerintem az előtt kihunyna a fény a szemedben, hogy hozzád érnének!

-Meg még mit nem! Legyűrném őket bárhol, bármikor!

-Na akkor gyere!- szerettem volna felkelni, kardot rántani és neki esni, de visszahullottam az ágyra.

-Pihenj, te ostoba!- szólt rám a férfi és fektetett vissza.

-Bocsánat- hallottam Donghae hangját. Régen elegyedtem bárkivel is ilyen szócsatába. El kell ismernem, jól esett.

-Mint a rossz házasok!- a férfi kijelentését néma csend követte, de láttam, hogy a másik szemei is ismét szikrákat hánynak. Ha tehettem volna, én tüzet okádtam volna. De nem voltam olyan állapotban.

Azt hiszem gyorsan elaludhattam akkor, mert abból a napból nem emlékszem többre. Mikor felébredtem, néma csend vett körül, a tűz pattogását leszámítva. Az ágyam mellé oda volt húzva egy nagyobb szék, Donghae egy pokrócba bugyolálva aludt rajta ültében, térdeit felhúzva. Miért érdekli, hogy jól vagyok-e ennyire? Nem is ismer. Talán csak alapvetően ilyen jó lelkű… Bár, ha ők is észlelték a városbeli furcsaságokat, a kíváncsiság is vezérelheti. Vagy a legvalószínűbb, hogy mindkét tézis helyt álló- gondoltam én akkor. Azóta persze tudom, hogy valóban mindkettő elgondolásom helyes volt. Éjjel volt, nem szűrődött be fény az ablakon. Lassan, amennyire fájdalomtól kiabáló testem engedte, odaléptem az ablakhoz. A függönyt elhúzva mérhetetlen sötétséget láttam odakint. Egy pillanatra emlékszem, elfogott a félelem. Egyrészt azért, mert nem tudtam, vajon sikerült-e elég időt nyernem; hogy a helytartó vajon megkeres-e, hogy befejezze, amit elkezdett. Illetve amiatt is tartottam, hogy a fiú társának nyoma sem volt. Már ennyiből érezhető volt, hogy nem állná meg a helyét egyedül, s az én lelkem sem viselné el, ha magára hagynám. De, ha magammal viszem… Nem láttam még akkor előre, mennyi minden várhat még ránk, kettőnkre. Ezért is aggódtam oly nagyon. 

Majd valami elsuhant az ablak előtt. Először azt hittem a félelmeim kísértenek, de a sötétség mintha megmozdult volna odakint. Árnyak jártak-keltek az egyébként is alig fénylő éjszakában. Csend honolt kint is, bent is. A szívemben is félelem volt. Óvatosan, csendben az ajtóhoz léptem. Már akkor sem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e kitenni a lábam így gyengén, de valami mégis hajtott. 

Sétálni kezdtem az utcán. Valamennyire már ismertem a várost, egy pár napja már ott voltunk. A piac felé vettem az utat, ahol korábban megtámadtak. Senki, de egy lélek sem volt az utcákon. Furcsa volt. Az utóbbi időben több Shakan városban is jártunk és mindenhol ezt tapasztaltuk, bár az okra sehol sem derült fény. Ezért voltunk úton, hogy rájöjjünk, mi kerítette hatalmába ezt az egyébként erős és békés birodalmat és népét. Lépteket hallottam magam mögött és egy pillanatra megfagytam. Hátranéztem, majd megkönnyebbült és ingerült sóhajjal jutalmaztam a mögöttem lopakodót.

-Azt hitted, nem veszem észre, ha kislisszansz az ajtón? – szólt rám egy kifejezetten álmos fejet vágó és a pokrócba még mindig bebugyolált Donghae.

-Reméltem, hogy nem ébresztelek fel. Veszélyes ilyenkor itt kint lenni. Menj vissza!

-Aha, persze. Mert én haltam meg majdnem és én vagyok olyan gyenge, mint a reggeli harmatban elázott kis madár…

-Ezt sértésnek veszem!

-Tedd azt. Bár szerintem azok a kis madarak nagyon is aranyosak…

Erre nem tudtam mit mondani. Bár abban igaza volt, hogy nem voltam az erőm teljében. Abban viszont nem voltam biztos, hogy nem én lennék-e még így is az erősebb kettőnk közül.

-Furcsa, hogy semmilyen élet nincs itt éjjel. Mármint lényegében az egész városból mi vagyunk az egyedüliek most itt kint- jelentette ki kissé ijedten.

-Igen, engem is ez zavar. Az utóbbi időben több városban is ezt tapasztaltuk.

-De mi lehet ennek az oka?

-Azt mi sem tudjuk. És nem is ma fogunk rájönni, menjünk vissza.

-Hajlandó vagy nyugodtan elfeküdni és aludni?

-Ezt miért ilyen lekezelően kell megkérdezni?

-Mert ismerem a fajtádat. Valami folyton nyugtalanít, és állandóan válaszokat keresel, akkor is, ha baromira nem kéne…

Ebben volt igazság, de a hangszíne nagyon nem tetszett. Dacosan mentem el mellette irányba véve a szállásom. S bár meg mertem volna esküdni rá, hogy ugyanarra megyek vissza, mint amerről jöttem, valahogy mégsem találtam a hazautat.

-Pedig jó felé megyünk, akkor miért nem találunk haza?- kérdezte Donghae. Ekkor jöttem rá, hogy nagyobb bajban vagyunk, mint azt eredetileg gondoltuk. Felötlött bennem a gyanú, hogy talán az emberek ezért nem járnak ki éjjel, mert valami olyan mágikus felhő borítja az utakat, mely lehetetlenné teszi, hogy visszataláljanak. Bár ez így elég merész gondolat volt.

-Eunhyuk! Erre gyere!- kiabált rám egy kapualjból. Elindultam arra, majd ahogy átnéztem a boltíven, megláttam a pislákoló ablakot. A ház ablakát, amelyből kiindultunk.

-Biztos, hogy nem kanyarogtunk ennyit eredetileg- jegyeztem meg.

-Egyet értek. Talán a város el van varázsolva.

Ezt olyan ártatlan átéléssel mondta, hogy egyszerűen nem tudtam, hogyan reagáljak rá. Komolyan gondolta-e, vagy csak jókedvében tette-e a megjegyzést? Bár ez most nem számított. Gyorsan betereltük magunkat az ajtón, mielőtt esetlegesen eltűnt volna a szemünk elől az egész ház. 

Visszafeküdtem az ágyba, befordultam a fal felé és szabadjára engedtem a gondolataim. Hallottam még, ahogy a mellém húzott szék recseg-ropog egyet, majd csend lett. Az éjjel maradék részben el-elszunnyadtam, de minduntalan felriadtam. Ahogy a hajnal első sugarai besütöttek a függönnyel borított ablakon, felültem. Donghae békésen aludt a széken. Elgondolkodtam, hogy hogyan képes erre, én már rég leestem volna. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy talán nem ez az első eset, hogy így alszik, és már megszokta. A társa említette, hogy messziről érkeztek és régóta úton vannak. Az Úrnőm nem kételkedett szavában, tehát tényleg esélyes, hogy ennél sokkal rosszabb körülmények között is szállt már meg éjszakára. Olyan békés és szép arca volt. Még mindig az. Valami már akkor elvarázsolt benne. Nem sokkal később kinyitotta a szemét és felnézett rám.

-Oh, te már ébren vagy? – majd kinyújtózott és ekkor majdnem le is zúgott a székről.

-Hol lehet Leeteuk?! Bár, ő sem tudja, hogy én hol vagyok. Azt hiszem, kimegyek és megpróbálom megkeresni.

-Donghae… Könnyen lehet, hogy a társad nem fog visszatérni- próbáltam a tőlem telő legkedvesebb hangnememet elővenni, de nem ért célba a feltevésem.

-Ugyan már. Visszajön, sőt, lehet, hogy egész éjjel engem keresett, csak a hülye átok miatt nem talált.

Hülye átok? Közel is állt a megfejtéshez, és nem is. Akkor csak értetlen szemekkel tudtam jutalmazni a kijelentését. Viszont le is nyűgözött a törhetetlen bizalma társa iránt. Furcsa érzés fogott el. Mintha azt kívántam volna, hogy felém is ilyen bizalommal legyen. Bár kupán vágott volna valaki akkor és ott. Donghae összehajtotta a pokrócot, majd kilépett az ajtón. Nagyot sóhajtottam és követtem.

-Elment az eszed?- fordult meg és mordult rám. Nagyokat pislogtam feléje- Mi lesz, ha felismernek? A katonák, az emberek? Elméletileg neked már halottnak kéne lenned! Nyilván annak is hisznek! Legalább egy köpenyt vegyél fel, te idióta!- ledöbbentett az érvelése. Nem számítottam egy tolvajtól ennyi észre. Tévedtem. Már akkor is. Visszamentem és a kályha mellett találtam felakasztva egy ütött-kopott köpenyeget. Magamra húztam és úgy mentem a fiú után. Ő megvárt. Fel-alá járkáltunk a városban. Nyoma sem volt az éjjeli néma csendnek. A város élt. A főtéren ismét mutatványosok bohóckodtak, a piacon mindenki eladásra váró különlegességeiről kiáltozott, gyermekek nevettek csínyük leleményességén. Az ember nem is hinné, hogy mindez csak álca. Vagy talán nem is az? Mivel ők itt élnek, lehet, észre sem veszik. 

Majd olyasmi történt, amire nem számítottam. Néhány gyermek gyümölccsel dobálta meg Donghae-t. Az okot nem értettem, bár talán azért történhetett, mert tudták, hogy kívülálló. Nehezemre esett nem elnevetni magam, olyan mókásan festett a fiú.

-Szóval azt hiszitek, megdobálhattok büntetés nélkül?- fordult feléjük rémisztően. A gyermekek is egy pillanatra igencsak megijedtek és lefagytak, de ez nem tartott sokáig. A tolvaj ifjú fogócskába kezdett velük. Persze a kölykök minduntalan kicselezték, de véleményem szerint, ő szándékosan hagyta ezt. Újabb és újabb gyümölcsök landoltak rajta, minek köszönhetően kifejezetten tarkának kezdett hatni. Élmény lesz a ruháját kimosni. Aztán egy óvatlan pillanatban majdnem neki esett egy fiatal asszonynak, aki épp ott haladt el mellettünk. A nő nagyon szép és csinos volt, viselete alapján pedig hajadon. Ahogy Donghae bocsánatot kért és egy kicsit szóba elegyedett vele, emlékszem, mintha valami idegen érzés kerített volna uralmába. Odasomfordáltam.

-Donghae, talán elfelejtetted, miért is indultunk útnak?!- förmedtem rá kicsit arrogánsabban, mint eredetileg szerettem volna, s ezzel önmagamat legalább annyira megleptem, mint őket.

-Nem, nem, persze. Menjünk. Hölgyem! Örülök, hogy megismertem és minden jót!- majd meghajolt. Bosszantott a hölgy finom nevetése és szép mosolya. Utólag belegondolva úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, akitől elveszik a játékát. Nevetséges voltam, és Donghae is aljas vigyorral tekintett akkor vissza rám.

-Menjünk!- mondtam és indultam el előre. Egy pár házzal arrébb nem figyeltem, és a lépcsőre lépve megcsúsztam, majd hátsó felemmel pattogtam le a lépcsőn. Elég kellemetlen érzés volt, és az ifjú hatalmas kacaja sem segített az önérzetemen. Alig bírtam felállni, majd persze, ahogy abba bírta hagyni a nevetést odajött és segített, de az arcára volt írva, hogy nagyon élvezi a helyzetet. Pár utcával arrébb egymás mellett haladtunk- majd egy pillanattal később egyedül maradtam. Oldalamra néztem és egy kinyílt ajtót láttam két jól megtermett alakkal a küszöbön, akik éppen vitatkoztak valamin. Az ajtó elkezdett becsukódni, én pedig megláttam Donghae dühös arcát. Nekicsapták az ajtót konkrétan a fejének. Most engem kapott el a nevetés és ő volt érte mérges. A két vitatkozó észrevette a dolgot és többször is bocsánatot kértek. Mennyi minden történt olyan kevés idő alatt is, pedig a napot alig kezdtük el. Nem sokkal később egy szűkebb, de hasonlóan élettel teli utcára értünk. A társának még mindig semmi nyoma nem volt, viszont szerencsére az én kilétemet sem firtatta senki. A következő pillanatban ismét nevetésre okot adó dolog történt. Az egyik ablakból egy vödör vizet öntöttek ki. A fejemre… Donghae majd megfulladt a nevetésben, de, hogy ő se maradjon ki, ő is kapott a nyakába egy vödörrel. De amiért én jobban nevettem, mint ő az azért volt, mert míg én tiszta vizet kaptam, ő koszosat.

-Ezt én most már nem hiszem el! Balszerencsét hozol mindkettőnkre, Eunhyuk!- förmedt rám, de képtelen voltam nem nevetve rá visszanézni. Mióta őrző lettem, a napjaim egyhangúak és vidámtalanok voltak. Rejtélyek és mágia övezte mindet. Ez a fiú olyan változást hozott az életembe, amiről az előtt nem is álmodtam volna. Illetve nem csak ő, hanem mindenki, akivel azóta találkoztunk. 

Tovább haladtunk. A társának továbbra sem volt nyoma. Kezdtem nagyon aggódni. Egy ijesztő sikoly törte meg az utca vidám zsivalyát. A hang irányába futottunk. Egy házban tűz ütött ki. Mielőtt megállíthattam volna, Donghae azonnal bevetette magát a lángok közé, hogy a bent rekedt gyermekeknek segítsen. Hirtelen belenyilallt a fájdalom a sebembe, ahol a mérgezett kard felsértett, s kénytelen voltam térdre hullani. A mágikus mérgek jellemzője, hogy egy-egy természeti elem felerősítheti a nyomukat is. Úgy tűnik, a tűz és a hő egy időre ellenségemmé váltak. A szívem hevesen vert, rettegtem. De nem a fájdalom miatt, hanem azért, mert az az idióta egyedül, meggondolatlanul rohant be egy égő épületbe. Mérhetetlenül megkönnyebbültem, mikor két gyermekkel a karjában, épségben tért vissza. Hál’ istennek más nem maradt bent, így nem kellett visszamennie. Ellenben valami nem stimmelt a ruhájával.

-Ég a kabátja, Uram!- kiáltotta egy férfi. Ismét megijedtem. De most ő is. Fel-alá kezdett futkosni vizet keresve.

-Vedd le azt a nyamvadt kabátot, te szerencsétlen!- kiabáltam rá. Eszébe nem jutott volna. Sokszor megállapítom, hogy egy idióta. Persze eldobta a kabátját, amit a jelenlévők nagy nehezen el is oltottak- bár nem maradt sok belőle. A végén persze már egyenesen mókás volt a dolog és ismét elnevettem magam a többi ott lévővel egyetemben, de abban a konkrét pillanatban félelem ült a szívemre. Az asszony, kinek a gyermekét megmentette hálás köszönetet mondott, majd egy kisebb őt övező ováció után- ami persze ismét bosszantott valamilyen ismeretlen okból kifolyólag- tovább indultunk.

-Te, Eunhyuk. Mi lenne, ha visszamennék a vendéglátónkhoz, mielőtt még valami történne velünk?

-Nem tudom, mit találhat még ki nekünk a sors, de rendben van. Menjünk vissza. Ha visszatalálunk- feleltem és kuncogtam egyet magamban. Tényleg vicces nap volt és még a felénél sem jártunk.

Már majdnem visszaértünk a szállásunkra, mikor Donghae megtorpant. Mögötte sétáltam, majdnem neki mentem. Előre néztem, mit láthatott meg, és egyből megértettem. Futni kezdted.

-LEETEUK!- kiabálta kitárt karokkal, majd az említett nyakába ugrott. A társa életben van és megtaláltuk. Elképedtem. Amennyire kételkedtem benne, hogy él, annyira örültem, hogy tévedtem. Amint odaértem én is hozzájuk, az ő arcán legalább akkora elképedés volt.

-Hogy lehetsz még életben?- kérdezte ámulva.

-Na de pajti, ez ám az udvariatlan üdvözlés! Eunhyuk a neve, és egy kedves, idős ember segített nekünk. Na meg hát ő Engír, pont egy olyan faj, aminek van esélye ezt kibírni- hangja egyenesen kioktató volt. A társa helyében lehet kupán csaptam volna, de ő csak kétkedően méregetett engem.

-Nos… Örülök, hogy élsz. Féltem, hogy összetörve találom meg Donghae-t, miután te a karjaiban múltál ki. Bár kifejezetten hihetetlennek tartom, hogy ilyen jó bőrben vagy, nagyon is örülök, hogy nem tetted ki a társam egy olyan próbának.

Bólintottam. Beszéde hűvös, de udvarias volt. Tekintélyt parancsoló ember, ezt már most látom. Az Úrnőm is láthatta korábban, mikor találkoztunk.

-Megtaláltad a helytartót?- kérdeztem tőle leplezett kíváncsisággal.

-Hogy pontosan mik voltak a céljai, nem tudom. De az biztos, hogy az Úrnőd és a másik Őrző megmenekült. Nem érték utol őket. Ellenben nekünk most illene elhagyni ezt a várost- nézett társára parancsolóan, majd pedig vissza rám-, velünk tartasz?

Felajánlása meglepett. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy udvariasságból mondja csak, vagy tényleg lehetőséget kínál.

-Hát persze, hogy velünk jön! Megsebesült, egyedül maradt és egyébként is, megkedveltem- jelentette ki Donghae.

-Nincs ellenvetésem. Van ötleted, hogy gazdád merre mehetett? Nekünk nincs konkrét célunk, így elkísérünk, míg megtalálod őket újra.

-Ha minden jól ment, nyugatra tartanak, a határ mentén. Ha átvágunk a Riol hegyeken, elébük kerülhetünk.

-Rendben. Menjünk vissza az Úrhoz, aki ellátott titeket, szedelőzködjünk és induljunk. Félek, ez a város nem nyújt még egy éjjelre biztonságot nekünk.

Első pillanatra azt hittem, velem van problémája, de az arcából ítélve sokkal inkább a várostól és annak lakóitól félt. Nyilván ő is észrevett pár dolgot az éjjel.
Elköszöntünk a kedves férfitől és a fiától, és a legközelebbi kapu felé vettük az irányt.

Így indult el a kalandom a két messziről jött vándorral. Hogy merre visz majd az utam, meddig leszek velük, vajon mit tartogat még a sors nekünk a tarsolyában, még mindig nem tudom. De, hogy ez valóban a Sors akarata volt, hogy mi akkor és ott találkozzunk, ebben biztos vagyok.

Így hát, kedves Naplóm, most már látod, honnan indul a történetem. Csupa-csupa kaland és rejtély, móka és szomorúság, barátok és ellenségek, múlt és jövő ütközik össze a történeteimben. Remélem a továbbiakban is majd hűen viseled tintám lapjaidon, s megőrzöd titkaim, míg élő szívem mozgatta kezeim a tollat tintába meríthetik.